Világbajnoki első lett a görögországi Spartan Trifecta versenyen Steppán Elvira honvédelmi alkalmazott

Steppán Elvira, az MH Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ honvédelmi alkalmazottja a görögországi Spartan Trifecta Világbajnokságon ért el sikereket. A sportoló 2019 óta foglalkozik futással, mára pedig maratonokat és ultratávokat is teljesít.

2019-ben kezdtél el futni. Miért éppen akkor, és miért éppen ezt a sportot választottad?

Egészen pontosan 2019. február 23-án döntöttem el, hogy szeretnék futni. Soha nem voltam élsportoló, sőt az iskolában inkább ellógtam a kötelező futásokat. De akkoriban az életem egy olyan szakaszához érkezett, amikor valami pluszt kellett keresnem magamnak. Magánéleti válságban voltam, és a futás volt kéznél – vagy inkább lábnál. Teljesen a nulláról indultam, semmilyen tudásom nem volt. Megpróbáltam kifutni a világból, aztán 300 méter után megálltam és összeomlottam, de csak azért is mentem tovább. Aztán egy ismerősömmel, Emőkével elkezdtünk együtt futni. Kitűztük célul az öt kilométert. Úgy gondoltuk, ha egyszer azt le tudjuk futni, az már szuper, és ennél többet úgysem fogunk teljesíteni. A közös futásokból rendszeres program lett, közben beszélgettünk, és nagyon sok mindenen átsegítettük egymást. Az öt kilométer idővel stabilan ment, aztán elkezdtünk versenyeket keresni.

Mi fogott meg a futóversenyekben?

Az emberek, a sportolók hozzáállása, az egész közösség. Én amatőr sportoló vagyok, és nem is szeretnék élsportoló lenni. Az élsport rengeteg lemondással és kötöttséggel jár. Én szeretem a saját utamat járni, élményeket gyűjteni, és közben jól érezni magam. A futás nekem terápia. Ha örömöm van, örömömben futok, ha bánatom, akkor azért. Segít feldolgozni a nehézségeket, levezetni a stresszt, és mindig ad valami kapaszkodót.

2023 novembere óta dolgozol a honvédségnél. Milyen munkakörben vagy, és hogyan kapcsolódik ehhez a sport?

Honvédelmi alkalmazottként dolgozom, nyolcórás munkarendben, takarítónőként. Szeretek itt lenni, jól érzem magam. A mindennapokban megvan a rend, a feladatoknak is megvan a maguk rendszere. A MH Mezei Futóbajnokságon már kétszer elindultam, és mindkét alkalommal nyertem a honvédelmi alkalmazottak között. Vannak olyan sportesemények is, amelyekre a honvédség támogatásával lehet jelentkezni. Így vettem részt például a Wizz Air-futáson és a NATO-futáson, tavaly pedig a Balaton-átúszást is kipróbáltam. Az úszás nem igazán az én sportom, de teljesítettem, átértem a túloldalra.

Hogyan jutottál el az első öt kilométertől az ultratávokig?

Lépésről lépésre. Az első versenyem a veszprémi Négy évszak, öt verseny sorozat húsvéti locsolófutása volt, ahol egyedül indultam tíz kilométeren. 2022-ben csatlakoztam a Fuss a Jövődért! Egyesület amatőr futócsapatához, és mindössze három héttel később már az Ultrabalatonon találtam magam. Fogalmam sem volt igazán, mire vállalkozom – csak azt tudtam, hogy futni kell, én pedig szeretek futni. Később kipróbáltam az akadályversenyeket is. Az első ilyen élményem a Fighters’ Round volt, amelyen egy barátnőmmel csapatban indultunk, és rögtön másodikak lettünk a Pilisben. Ezután jött a Spartan és egyéb kihívások. Az első maratonomat 2024-ben futottam Balatonlellén. A harmincadik kilométernél azonban futás közben ráléptem egy tobozra, kibicsaklott a lábam, és a fájdalom a térdemre is áthúzódott. A legszebb emlékem mégis az, hogy a futótársam, Réka támogatásával sétáltunk a maratonomon, én pedig sírok, annyira fáj a térdem. De nem akartam feladni. A gyerekeimtől karácsonyi ajándékként kaptam a nevezést, és mindenképpen szerettem volna teljesíteni. Végül szintidőn belül beértem. Nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, de megtapasztaltam, milyen az, amikor a futótársad szó szerint fogja a kezed, és átsegít egy nehéz ponton. 2025-ben egy tapolcai hatórás állóképességi versenyen indultam. Ötven kilométert szerettem volna elérni, végül 49,70 kilométer lett. 2026-ban újabb célokat tűztem ki. Februárban Balatonfüreden, a Szerelmes Füreden teljesítettem az ötven kilométert. Július 4-én pedig következett az Ultra Tisza-tó, ahol egyéniben 65 kilométert futottam 46 fokos hőségben.

A futás mellett a Spartan akadályversenyek is egyre fontosabbak lettek. Mi a legnagyobb különbség a két sport között?

A Spartan Race nemcsak futásból áll, hanem akadályok leküzdéséből is. Kötélmászás, húzódzkodás, falak, egyensúlyi feladatok, sár és víz – sokféle akadályon kell átjutni. Vannak olyanok, amelyek nekem különösen nehezek, például a falak és a kötélmászás. 2026-ban a lengyelországi Spartan Ultra versenyen is elindultam. Az Ultra 50 kilométeres, hatvan akadályos versenyszámként ismert, de a pálya tényleges nehézségét a terep és a szintemelkedés is meghatározza. Az én versenyemen körülbelül 3800 méter szintemelkedés várt ránk, és hetven akadályt kellett teljesíteni. Ezen a versenyen az Open kategória helyett az Age Group kategóriát választottam, mert így korábban tudtam rajtolni. Az Age Groupban a korcsoportomban versenyztem, és az akadályokat önállóan kellett teljesíteni, segítséget nem vehettünk igénybe. Ha nem sikerült egy akadály, büntetőfeladat következett. Az Open kategóriában viszont a versenyzők bizonyos helyzetekben segíthettek egymásnak. Nekem a falak mindig mumusaim voltak, ezért különösen sokat kellett készülnöm. A célom az volt, hogy a tizennégy órás szintidőn belül beérjek. Végül 12 óra 16 perc alatt sikerült.

Ezután következett a görögországi világbajnokság. Mit jelentett neked, hogy eljutottál oda?

A párommal közös nagy tervünk volt, hogy egyszer kijussunk Görögországba a Spartan Trifecta Világbajnokságra. Nagy élmény volt, hogy a fiam is csatlakozott hozzánk. A megnyitón rengeteg különböző országból érkezett versenyző gyűlt össze. Közösen elsétáltunk Leónidasz szobrához, ahol országonként fotózkodtak a résztvevők. Már az is különleges érzés volt, hogy ennek a nemzetközi közösségnek a részese lehetek. A versenyhétvége három különböző távból állt: Sprint, Super és Beast. A Sprint öt kilométeres, a Super tíz kilométeres, a Beast pedig 21 kilométeres akadályverseny. A fiam együtt futunk, közben viccelődünk és segítjük egymást. Számomra az együtt töltött idő legalább akkora érték, mint maga a verseny.

Aztán mégis megszületett egy olyan eredmény, amelyre különösen büszke lehetsz.

Igen, a második napi tíz kilométeres Super futam után a párom szólt, hogy megnézte az eredményeket, és szerinte valami hihetetlen dolog történt. Én először nem is értettem, miről beszél. Aztán kiderült, hogy a saját korcsoportomban első helyen állok az Open kategóriában, az összesített eredményem pedig a negyedik helyen áll. A fiúk bíztattak, hogy másnap próbáljam meg kihozni magamból a legtöbbet. Végül a vasárnapi, 21 kilométeres Beast futamon a saját tempómban futottam és mindent beleadtam, így lettem első. Nem is számítottam rá. A családom, és persze az alakulat is büszke volt rám.

Mit adott neked a sport az elmúlt hét évben?

Nagyon sok mindent. A testem is ellenállóbb lett, és a stresszt is sokkal jobban kezelem. Amióta rendszeresen, célzottan edzek, tizenkét kilót fogytam. A futótársaim is rengeteget adtak nekem. Volt olyan, hogy anyagilag nem fért volna bele egy verseny, de összefogtak, és azt mondták: „Neked jönnöd kell, mert jó hangulatot csinálsz, és szeretjük azt, amilyen vagy.” Ezeket a dolgokat nem lehet éremben mérni.

Sokszor beszélsz arról, hogy nemcsak magadért futsz, hanem másokért is.

Nekem nagyon fontos, hogy ne menjünk el egymás mellett. Ha egy versenyen valaki rosszul lesz, vagy összeesik, én nem tudok egyszerűen továbbfutni mellette. Megállok, adok neki inni, segítek, és ha kell, a saját tempómból is visszaveszek. Egyszer egy nyári versenyen, Komárnóban, egy tíz kilométeres futás során előttem esett össze egy szlovák férfi. Nem beszélt magyarul, úgyhogy a kommunikáció nem volt egyszerű. Adtam neki inni, megvártam, amíg jobban lesz, aztán együtt sétáltunk, majd kocogtunk, és kézen fogva futottunk be a célba. Lehet, hogy nélküle hat perccel hamarabb beértem volna. De akkor mi történt volna? Semmi különös. Így viszont segítettem valakinek, akivel talán soha többé nem találkozom, és akinek ott, abban a pillanatban szüksége volt rám. Én ilyen futó vagyok. Nekem az egymásra figyelés legalább olyan fontos, mint a kilométerek.

Mit üzennél azoknak, akik úgy érzik, hogy egy bizonyos életkor felett már késő új sportba kezdeni, vagy nagyobb célokat kitűzni?

Azt, hogy soha nem késő elkezdeni. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég egy rövid séta, egy kis futás, egy apró cél. Aztán jön a következő. Az ember idővel megtapasztalja, hogy sokkal többre képes, mint amit korábban elhitt magáról.

Mi a következő nagy álmod?

A következő nagyobb célom, hogy a futótársammal jövőre kétfős váltóban induljunk az Ultrabalatonon. Ez komoly kihívás lesz, úgyhogy már készülök rá. A közeljövőben pedig a jótékonysági futásokra szeretnék koncentrálni. Karácsony környékén sok versenyen gyűjtenek a gyerekeknek, a nevezési díj vagy adományok által. Ilyenkor nincs dobogó, nincs helyezés. Elmész, futsz annyit, amennyi jólesik, viszel valamit, amivel hozzá tudsz járulni a gyűjtéshez. Szerintem erről is szól az élet: próbáljunk egy kicsit jobbak lenni, és adjunk valami jót magunkból. Bántani, megalázni másokat könnyű. Megkeresni a jót, figyelni a másikra, segíteni neki – ez sokkal nagyobb feladat. És ha közben még egy-egy dobogós helyezés is összejön, az már csak hab a tortán.

A sportoló a jövőben az Ultrabalatonon való részvételt és jótékonysági futásokat tűzte ki célul.

Forrás: Honvédelem.hu.