A Deutsche Welle beszámolója szerint Sophie Wood új-zélandi futó, aki leánykori nevén, Sophie Grantként versenyez, nemrégiben egészen elképesztő teljesítményt hajtott végre: 29 nap alatt teljesítette a Via Alpinát. A Trieszt és Monaco közötti, mintegy 2000 kilométeres (1243 mérföldes) távot úgy futotta le, hogy közben több mint 100 000 méternyi (328 083 láb) szintkülönbséget küzdött le, mindezt éjszakánként átlagosan három-négy óra alvással. A 42 éves ultrafutó több mint hét nappal gyorsabban ért célba, mint az eddigi leggyorsabb férfi teljesítő. „Libabőrös leszek, ha rágondolok, az abszolút rekordot megdönteni elképesztő” – mondta a sportoló, hozzátéve, hogy számára a kaland volt a lényeg, és nem tervezett egy hónapnál hosszabb futást.
Sophie Wood nem az egyetlen nő, aki az elmúlt években férfi rekordokat adott át a múltnak az állóképességi sportokban. 2026-ban Rachel Entrekin megnyerte a Cocodona 250 elnevezésű, körülbelül 400 kilométeres amerikai versenyt, új abszolút pályacsúcsot állítva fel. Egy évvel korábban Tara Dower a vermonti Long Trail távját – mintegy 440 kilométert – 3 nap, 18 óra és 29 perc alatt teljesítette, 2 órával és 40 perccel megjavítva a korábbi férfi csúcsot.
A sort a 2019-es év eseményei folytatták: a német Fiona Kolbinger lett az első nő, aki megnyerte a Transcontinental Race-t. Közel 4000 kilométert kerékpározva Európán keresztül, mindössze nyolc órával a második helyezett férfi versenyző előtt ért célba. Ugyanebben az évben Jasmin Paris lett az első nő, aki megnyerte a 430 kilométeres Spine Race-t Nagy-Britanniában, több mint 12 órával megdöntve a korábbi pályacsúcsot.
A RunRepeat és az International Association of Ultrarunners átfogó elemzése több mint 15 000 ultramaraton ötmillió eredményét vizsgálta meg. Az adatok azt mutatják, hogy minél hosszabb a táv, a nők átlagosan annál közelebb kerülnek a férfiak idejéhez. Bár a vizsgált eseményeken a férfiak átlagosan 11,1{c6d20bfb779397d99bac4459f8437c79bd1baa50cc8a2a2ba18313e5dcfa3398}-kal voltak gyorsabbak, a 100 mérföldes távnál a különbség 0,25{c6d20bfb779397d99bac4459f8437c79bd1baa50cc8a2a2ba18313e5dcfa3398}-ra zsugorodott. A 195 mérföldet meghaladó távokon a nők átlagosan 0,6{c6d20bfb779397d99bac4459f8437c79bd1baa50cc8a2a2ba18313e5dcfa3398}-kal bizonyultak gyorsabbnak.
Felmerül a kérdés, miért képesek a nők tartani a lépést, vagy akár felülmúlni a férfiakat, amikor a fizikai igénybevétel drasztikusan megnő. Egyes fiziológiai tényezők szerepet játszhatnak ebben: a nők átlagosan magasabb arányban rendelkeznek fáradtságtűrő I-es típusú izomrostokkal, és az állóképességi tevékenységek során relatíve jobban támaszkodnak a zsírégetésre energiaforrásként. A férfiak hagyományos előnyei, mint a nagyobb izomtömeg vagy a magasabb maximális oxigénfelvétel, az ultra-hosszú versenyeken kevésbé lehetnek döntőek, mint a rövidebb távokon.
„Valószínűleg jobbak vagyunk a zsírégetésben, és ez tesz minket képessé arra, hogy tovább bírjuk” – vélekedett Wood, aki szerint a mentális tényezők is kulcsfontosságúak. „Azt hiszem, jól tudjuk félretenni az egónkat, és jól tudunk problémákat megoldani.” Egy ultramaraton nem csupán a gyorsaságról szól; az alvás, a táplálkozás és a fizikai fájdalom kezelése terén hozott döntések legalább annyira meghatározóak. Wood elmondta, hogy a csapatára bízta az életét, miközben ő a lehető legtöbb kontrollálható tényezőt igyekezett menedzselni a verseny káoszában.
A fizikai megterhelés mértéke az alvási szokásokban is megmutatkozott: a verseny vége felé Wood már csak 90 percet aludt éjszakánként. Amikor a kimerültségtől már nem tudott továbbmenni, egyszerűen lefeküdt az ösvény mellé. „Csak összegömbölyödtél az út szélén egy kis mohás völgyben, és reménykedtél, hogy senki sem gondolja azt, hogy meghaltál” – mesélte. Az alváshiány az egyik legnehezebb része volt az egész kihívásnak, gyakran hajnali háromkor már megszólalt az ébresztője.
A táplálkozás szintén hatalmas kihívást jelentett: csapata becslése szerint napi 6000 és 7000 kalória közötti mennyiséget fogyasztott sportitalok, üdítők, burritók, falafel tekercsek, szendvicsek, tészta és gyorséttermi ételek formájában, gyakran mozgás közben. A Dolomitokban a hőség és a fájdalom tovább nehezítette a helyzetet. „Könnyekben törtem ki a Dolomitokban” – vallotta be. „Nagyon melegem volt, nagyon fájt mindenem, és nagyon fel voltam dagadva. Csak vánszorogtam, és azt kérdeztem magamtól: nem tudom, meg tudom-e ezt csinálni.” Ennek ellenére folytatta az útját.
A sportoló ugyanakkor rámutatott egy fontos hiányosságra: a nők hosszú ideje elhanyagoltak a sporttudományi kutatásokban. „Nőként nagyon óvatosnak kell lenni, amikor ezeket a tanulmányokat olvassuk, mert gyakran csak tíz férfi kerékpárost vizsgálnak” – jegyezte meg. Szerinte a nők évtizedek óta háttérbe szorulnak a kutatásokban, a szponzorációban és a médiafigyelemben is, így folyamatosan küzdeniük kell az elismerésért.
Bár a nők által megdöntött rekordok nem jelentik azt, hogy biológiailag minden esetben jobbak lennének, a szakértők szerint az extrém hosszú távú események a „nagy kiegyenlítők”. Wood számára a legfontosabb üzenet nem a statisztika, hanem a bátorság: „A legbátrabb dolog, amit tehetsz, hogy megpróbálod. Próbáld ki a félelmetes dolgot. Nem számít, mi történik a végén, mert legalább megpróbáltad.”
Maradj velünk, hogy ne maradj le a friss hírekről!
Kövesd a GlobalHir.hu-t Facebookon, iratkozz fel Telegram-csatornánkra, vagy add hozzá RSS-feedünket, és értesülj gyorsan az új cikkekről.
