Nyolc kulcstényező, amely meghatározhatja az Irán elleni háború jövőjét

Az amerikai Republikánus Párt a félidős választások előtt áll, miközben a Donald Trump vezette adminisztráció látszólag képtelen lezárni vagy diplomáciai úton rendezni az Irán elleni háborút, amint arról a Deutsche Welle beszámolt. Amennyiben a republikánusok elveszítik az irányítást az amerikai kongresszus felett, az elnöknek teljesen új politikai környezetben kell navigálnia második hivatali ciklusának hátralévő részében. A konfliktus kimenetele azonban nem kizárólag Washingtonban vagy Teheránban dől el. A helyzet összetettségét jól mutatja, hogy a szakértők szerint a háború és a béke közötti egyensúlyt több, egymással összefüggő tényező is befolyásolja.

Az amerikai félidős választások kimenetele alapvetően meghatározhatja a külpolitikai mozgásteret. Egy esetleges demokrata győzelem arra kényszerítheti az elnököt, hogy fokozottabban a belpolitikai kérdésekre összpontosítson, és a kongresszusban számon kérjék a háború pénzügyi terheit. Bár a korlátozott csapások formális hadüzenet nélkül is folytatódhatnak, a választások utáni időszakban az adminisztráció várhatóan olyan megoldást keres majd, amellyel „megmentheti a látszatot”. A szakértők szerint Teherán egy olyan politikussal szemben játszik magas kockázatú játékot, aki nem a hagyományos diplomáciai normák szerint cselekszik, ami tovább növeli az újabb támadások kockázatát.

Babak Rezaei Daryakenari, a Leideni Egyetem kutatója szerint az elnök széles körű felhatalmazással és cselekvési szabadsággal rendelkezik, különösen a külpolitika és a katonai műveletek terén. A republikánus vereség, még a kongresszus fokozott nyomása mellett sem állítja meg feltétlenül az újabb támadásokat. A politikai dinamika tehát továbbra is kiszámíthatatlan marad, különösen a választási eredmények tükrében.

Izraelben az október 27-i választások eredménye patthelyzetet hozott, ami bizonytalanságot szül a régióban. Sem a hivatalban lévő miniszterelnök körüli koalíció, sem a korábbi vezérkari főnököt támogató tábor nem tudott egyértelmű többséget szerezni. A szakértők szerint a kormányváltás lehetősége sem változtatná meg alapvetően Izrael Iránnal kapcsolatos politikáját, mivel a biztonsági aggályok túlmutatnak a jelenlegi vezetésen. Az átmeneti időszak a legveszélyesebb, mivel a politikai bizonytalanság arra ösztönözheti a döntéshozókat, hogy még hatalmuk birtokában drasztikus lépéseket tegyenek.

A nukleáris program továbbra is a legfőbb nyitott kérdés Washington és Teherán között. Az Egyesült Államok elutasítja azt az iráni narratívát, miszerint a program kizárólag polgári célokat szolgálna. A tárgyalások megkezdésének módja is komoly nézeteltérést okoz: míg az Egyesült Államok a tárgyalások megkezdésekor azonnali engedményeket vár, Irán a szankciók feloldását és a befagyasztott eszközök felszabadítását követeli előfeltételként. Ez a szembenállás a „feszültség létráján” való folyamatos feljebb lépést eredményezi, ahol a nukleáris programot Teherán a túlélés garanciájaként és alkupozícióként kezeli.

Leila Morrovati finnországi politológus szerint a nukleáris program a konfliktus lényege. Washington attól tart, hogy egy atomfegyverrel rendelkező Irán felborítaná a Közel-Kelet biztonsági számításait és hosszú távú stratégiáját, ezért ragaszkodik ahhoz, hogy ezt a kérdést tegyék az asztalra elsőként. A két fél közötti bizalmatlanság mély, és a tárgyalási stratégiák alapvetően eltérőek, ami megnehezíti a diplomáciai áttörést.

A Hormuzi-szoros stratégiai jelentősége szintén kritikus tényező. A háború február végi kezdete előtt a világ olajszállítmányainak mintegy 20%-a haladt át ezen a tengeri szűkületen. Irán azóta drasztikusan csökkentette az energiaexportot ezen az útvonalon, amit az Egyesült Államok és Izrael elleni nyomásgyakorlásra használ. Bár az iráni korlátozások önmagukban még nem feltétlenül vezetnének eszkalációhoz, bármilyen incidens ürügyként szolgálhat, ha Washington úgy dönt, hogy szélesebb körű támadásra van szükség Teherán számításainak megváltoztatásához.

A jemeni húszi lázadók tevékenysége tovább bonyolítja a képet. Bár az ő küzdelmük alapvetően belső indíttatású, az Egyesült Államok ürügyként használhatja fel akcióikat az Irán elleni újabb csapásokhoz. Daryakenari szerint a húszi támadások a hajózás és a régió országai ellen egyaránt kiszélesíthetik a háborút, és felgyorsíthatják az Iszlám Köztársaság elleni koalícióépítést. Azok az országok, amelyek nem akarnak háborút Teheránnal, szorosabb katonai együttműködésre kényszerülhetnek kereskedelmük és biztonságuk védelme érdekében.

A regionális közvetítők, mint Katar, Omán, Pakisztán és Szaúd-Arábia szerepe kulcsfontosságú, hiszen mindegyik ország közvetlenül érdekelt a háború lezárásában. Bár minden nemzet más szerepet játszik a válságban, közös bennük, hogy szoros kapcsolatot ápolnak az Egyesült Államokkal, ugyanakkor fenn akarják tartani a kapcsolatot Iránnal is, hogy megelőzzék a jövőbeli konfliktusokat. A szakértők szerint Washington azon kudarca, hogy a háború alatt nem támogatta arab szövetségeseit, végül arra kényszerítheti őket, hogy átgondolják politikájukat és Amerika riválisai felé forduljanak.

A Trump-adminisztráció jövőbeli lépései kapcsán a kampány során az elnök azt ígérte, hogy a félidős választások után hamarosan megállapodásra jut Teheránnal. Ezzel szemben a Reuters hírügynökség három magas rangú iráni tisztségviselőre hivatkozva arról számolt be, hogy Teherán szándékosan elnyújtja a tárgyalásokat, hogy politikailag gyengítse az elnököt. A szakértők szerint a jelenlegi pillanat kínálja a „legjobb lehetőséget” a patthelyzet lezárására, mielőtt az elnök 2029 januárjában távozna hivatalából.

A gazdasági terhek, beleértve az olajárakat és a szállítási kockázatokat, minden érintett fél számára jelentős nyomást jelentenek. A gazdaság a háború minden résztvevőjének „Achilles-sarka”, ami még a régión kívüli országokra is igaz. Az energiaárak az amerikai kormányzatra is nyomást gyakorolnak, és a közvélemény elvárásai is befolyásolják a döntéshozatalt. Ugyanakkor az arab államok nem egységes blokként lépnek fel Teheránnal szemben, és bár súlyos biztonsági és gazdasági nyomás alatt közös fellépésre kényszerülhetnének, ez a gyakorlatban eddig nem valósult meg.

A háború elhúzódása egyfajta felőrlő küzdelemmé vált, ahol a felek abban bíznak, hogy a másik félre mért fájdalom növelése erősíti saját tárgyalási pozíciójukat. Egyelőre egyik fél sem érzi úgy, hogy a kompromisszum elkerülhetetlen lenne. A szakértők szerint az eszkalációs tényezők a következő hónapokban dominánsak maradnak, és a katonai eszkaláció valószínűsége magas. Teherán csak egy alapvető politikai váltással és olyan engedményekkel kerülheti el a háború újabb körét, amelyeket az iráni vezetők a megadás közelének éreznének, ami viszont veszélyeztetné a rezsim túlélését.