Hétköznapok a háború árnyékában: élet a Hormuzi-szorosnál

A The Guardian beszámolója szerint a Hormuzi-szoros térségében élők számára a háború mindennapos valósággá vált, mégis igyekeznek megőrizni életvitelüket a folyamatos fenyegetettség közepette. Farouq kapitány, aki 18 éve szeli a vizeket, rutinos mozdulatokkal kormányozza kompját Bandar Abbas kikötőjéből a Hormuz-sziget felé. A 39 éves férfi számára a szoros második otthont jelent, ahol a 340 000 tomanos (kb. 1 font, azaz kb. 480 forint) jegyárú utazás a helyiek számára elengedhetetlen összeköttetést biztosít a szárazfölddel. A kapitány a sötétedésben, a navigációs radar fényei mellett nyugodtan irányítja a hajót, miközben a fedélzeten utazók élete a megszokott mederben folyik tovább.

A február 28-án kezdődött amerikai-izraeli konfliktus alapjaiban változtatta meg a térség életét. Bár a kompjáratok nem álltak le, az utasok száma csökkent, az utazás pedig veszélyesebbé vált. A fedélzeten utazók már megszokták a távoli robbanások hangját, legyen szó légvédelemről vagy támadásokról. A forró, párás levegőben a mindennapi rutin – teázás, dohányzás, gyermekek altatása – folytatódik, mintha a háború csak egy távoli, de állandó háttérzaj lenne. A hajóablakok a páratartalomtól párásak, a kabinban ülő kapitány pedig mosolyogva figyeli a horizontot, miközben a hajó a mélyebb vizek felé tart.

A hivatalos iráni adatok szerint a Bandar Abbas-i kikötő elleni támadások 760 halászhajót és kereskedelmi vízi járművet rongáltak meg. Farouq kapitány saját hajója is megsérült a repeszektől, ám a gyors javításoknak köszönhetően továbbra is szolgálatban maradhatott. A szorosban zajló fegyveres akciók, különösen az olaj-, cseppfolyósított földgáz- és cseppfolyósított petróleumgáz-szállító tartályhajók elleni támadások, globális gazdasági hatásokkal is járnak. Az október első hetében jelentett legalább 12 támadás következtében az olaj hordónkénti ára ismét 100 dollár (kb. 38 000 forint) fölé emelkedett, ami tovább fokozza a nemzetközi politikai nyomást.

Donald Trump amerikai elnökön a félidős választások előtt egyre nagyobb a nyomás, és hírek keringenek arról, hogy ismét katonai csapásokat fontolgat a térségben. A globális piaci hírek és a címlapok mögött azonban a szoros elsősorban a Hormozgan tartományban élő irániak számára jelent létfontosságú élelmiszer- és áruforrást. A halászok, a kapitányok és a kikötői munkások mindannyian a vízi úttól függenek, ám a háború a munkájukat egyre nehezebbé és kockázatosabbá tette.

A halászok már nem merészkedhetnek olyan messzire, mint a konfliktus előtt, a kikötők elleni támadások pedig sokakat arra kényszerítettek, hogy a háború korai hónapjaiban elhagyják Bandar Abbas városát, és biztonságosabb, távolabbi falvakba költözzenek. Anvar Sadat, egy 38 éves halász, aki a helyi halpiacon dolgozik, arról számolt be, hogy az üzletmenet jelentősen lelassult, és a megélhetés fenntartása komoly kihívást jelent. Elmondása szerint a halászhajók mozgása korlátozott, és több kollégája is életét vesztette a támadásokban.

Abdul Salam, egy 45 éves szemétszállító, a kikötő környékét a háború legintenzívebb időszakában valóságos pokolként írta le. A tengerparti területek, különösen a kikötő közelében, a legveszélyesebb övezetek közé tartoztak, ami miatt a férfi kénytelen volt szinte teljesen felfüggeszteni a munkáját, hogy elkerülje a közvetlen életveszélyt. A biztonsági kockázatok a mindennapi élet minden területére rányomták a bélyegüket, a városi infrastruktúra sérülései pedig tovább nehezítették a lakosság helyzetét.

A Hormuz-sziget élete azonban némileg eltér a szárazföldi tapasztalatoktól. A sziget régóta „hippi paradicsomként” ismert, egy olyan helyként, amelyet az irániak a szabadság szimbólumának tekintenek. Művészek és kreatív alkotók költöztek ide a nagyobb városokból a nyugalom reményében; a nők fürdőruhában úsznak, írók és festők találnak teret az alkotáshoz, és az élet ritmusa lassabb, mint a szárazföldön. A 35 éves szörfös, Yashar szerint a szigeten még mindig érezhető a „szeretet és varázslat”, egyfajta másfajta ritmus, amely megkülönbözteti a helyet a háború sújtotta régiótól.

Yashar elmondása szerint a szigeten az élet keveset változott, bár a háború néhány új korlátozást és néhány támadást, főként az infrastruktúra ellen, magával hozott. A mintegy 8000 lakos igyekszik támogatni egymást, és megőrizni azt a szabadságérzetet, amely a szigetet különlegessé teszi. A kormány ugyan lezárta a sziget északi részének egyes területeit, de a korlátozott övezeteken túl az élet a megszokott módon folytatódik. A hadsereg jelenléte ellenére a helyiek úgy érzik, amíg nem lépnek be a tiltott északi zónákba, addig a hatóságok békén hagyják őket.

A turizmus, amely a sziget gazdaságának egyik fő pillére volt, szinte teljesen összeomlott a konfliktus hatására. Omran, egy 45 éves idegenvezető, aki csak a keresztnevét vállalta, elmondta, hogy a vendégházak, az otthoni szálláshelyek, az éttermek és a kávézók többsége bezárt. A látogatók elmaradása súlyos csapást mért a sziget gazdaságára, amely nagymértékben a turizmusra és a halászatra épült, ám mindkét szektor jelentős zavarokat szenvedett el a háborús körülmények miatt.

A sziget magasabb pontjairól tiszta időben, amikor a párás levegő kitisztul, mélyen be lehet látni a szorosba, egészen az ománi Khasab hegyeiig. A lakók gyakran felmásznak a vörös és fehér kövekből álló kopár hegyekre, ahonnan olykor végignézhetik a távolban zajló háborús eseményeket. A szorosban veszteglő tartályhajók látványa és a rendszeresen hallható robbanások ellenére a lakók többsége nem tervezi az elköltözést, ragaszkodnak otthonukhoz.

Khaleh Kaniz, egy 67 éves festőművész, aki egész életét a szigeten töltötte, nevetve utasítja el a menekülés gondolatát, amikor a háború kezdetéről kérdezik. „Miért mennénk el? Hová mennénk? Az otthonunk és az életünk itt van” – fogalmazott. A közösség kitartása a bizonytalan jövő ellenére is példaértékű, miközben a régió geopolitikai feszültségei továbbra is meghatározzák a mindennapokat.

A háborús helyzet elhúzódása miatt a térség lakói kénytelenek alkalmazkodni a folyamatosan változó biztonsági környezethez. A nemzetközi figyelem gyakran a nagyhatalmi játszmákra és az olajárakra fókuszál, ám a Hormuzi-szoros mentén élők számára a túlélés és a közösségi kötelékek megőrzése jelenti a legfontosabb feladatot a mindennapokban. A szigetlakók és a szárazföldi kikötők dolgozói egyaránt a remény és a kitartás kettősségében élnek, miközben a víz, amely egykor a megélhetésüket biztosította, ma már a bizonytalanság forrása is egyben.

A helyi közösségek közötti szolidaritás a legnehezebb időkben is megmutatkozik, legyen szó a halászok közötti segítségnyújtásról vagy a szigetlakók közös erőfeszítéseiről a megszokott életmód fenntartására. A háború okozta fizikai és gazdasági károk ellenére a Hormuzi-szoros mentén élők nem adják fel, és továbbra is a saját ritmusukban próbálnak élni, dacolva a körülöttük zajló konfliktusokkal.