Ukrajnai árvák az EU-ban: miért nem akarnak hazatérni a háború sújtotta gyerekek?

Több ezer állami gondozásban lévő ukrán gyermek sorsa vált bizonytalanná az orosz inváziót követő evakuációk után, miközben a kijevi hatóságok mindent megtesznek a fiatalok hazaszállításáért, sokan közülük – köztük a 15 éves Denys is – határozottan ellenállnak a visszatérésnek, mivel az európai életben látják a biztonságos jövő zálogát.

Denys 2022 márciusában érkezett meg egy olaszországi kis faluba, miután több mint 100 társával együtt kimenekítették a megszállt Bergyanszkból. A fiú elmondása szerint a kezdeti honvágyat hamar felváltotta a felismerés: az európai oktatási rendszer és a háborús légkörtől mentes mindennapok olyan lehetőségeket kínálnak, amelyekről otthon álmodni sem mert volna. „Ukrajna volt minden, amit ismertem” – emlékszik vissza. „Soha életemben nem hagytam el korábban.” Az olaszországi integráció során azonban rájött, hogy létezik egy másfajta életmód, amely nem a légiriadókról és a nélkülözésről szól, hanem a jövőbeli boldogulásról.

Bár a legtöbb gyermeket már hazaszállították, több mint 1500-an továbbra is Európában maradtak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy egyes olasz bíróságok a nevelőszülőknek adtak igazat, amikor azok megtagadták a hazatelepítési parancsot, hivatkozva a háború sújtotta Ukrajna lerombolt szociális infrastruktúrájára. Kateryna Rashevska, a gyermekek elleni háborús bűncselekmények szakértője szerint az ország olyan jövőbeli állampolgárokat veszít el, akiknek a hazatérés esetén is korlátozott lenne a kapcsolata az ukrán nyelvvel és kultúrával, ami hosszú távon fenyegetést jelent az ország demográfiai örökségére nézve.

Áprilisban komoly diplomáciai és jogi feszültséget okozott, amikor egy 15 éves fiút olasz család fogadott örökbe, figyelmen kívül hagyva az ukrán törvényeket, amelyek a háború kezdete óta tiltják a nemzetközi örökbefogadást. Yuliya Donnichenko, aki maga is részt vett az evakuációkban, úgy látja, sok gyermektelen pár kihasználja a kaotikus helyzetet, hogy kijátssza a szigorú szabályokat, még akkor is, ha szándékaik elvileg a gyermekek jólétét szolgálják. „Lehet, hogy nem tűnik soknak – csak néhány száz gyermek a 20 000 Oroszország által elhurcolt mellett –, de számunkra minden gyermek számít. Ez a nemzetünk jövője” – tette hozzá.

Evelina története rávilágít a visszatérés árnyoldalaira. A 18 éves lány két év olaszországi tartózkodás után tért haza, ahol egy ukrán nevelőcsaládhoz került. Elmondása szerint a körülmények alig különböztek az árvaházi élettől: elvették a telefonját, korlátozták a mozgásszabadságát, és elvágták a kapcsolatot az olasz nevelőszüleivel. „Be voltam zárva a házba, iskolába sem járhattam. Csak heti egyszer mehettem el angolórára vagy vasárnap templomba” – mesélte. A lány depresszióval küzdött, és alig várta, hogy nagykorúvá váljon, és visszatérhessen az Európai Unióba, ahol szerinte valódi esélyeket kaphat.

Amikor 2024 őszén végre új telefont kapott, Evelina titokban Telegram-fiókot nyitott, hogy beszélhessen olasz nevelőanyjával, ami az egyetlen mentális menekülési útvonalat jelentette számára. „Hiányzott. Folyamatosan könyörögtem neki, hogy jöjjön értem, és vigyen vissza Szicíliába” – mondta. A nevelőcsaládja még videókat is készített róla, ahogy az utcán sétál, bizonyítékként arra, hogy eleget mozog, ám miután megosztotta aggodalmait az olasz családdal, a telefonját ismét elkobozták, fiókjait pedig törölték.

A 17 éves Denys számára a hazatérés nemcsak a szociális bizonytalanságot, hanem a közvetlen életveszélyt is jelentette volna, hiszen a korosztálya számára a visszatérés a katonai behívó kockázatával járt. A fiú beszámolója szerint a hatóságok megfélemlítő hangnemet használtak, és olyan ígéretekkel próbálták rávenni őket a visszatérésre, amelyeket később nem tudtak betartani. „Bármilyen lehetséges, félrevezető érvet felhasználtak, hogy meggyőzzenek minket. Azt ígérték, örökbe fogadnak minket, vagy újra találkozhatunk a rokonainkkal, de ezek mind hamis ígéretek voltak” – állította.

Sokan, akik végül visszatértek, ma már megbánják a döntésüket, és olyan intézményekben élnek, ahol gyakran nincs vezetékes víz vagy áram, és a légiriadók mindennaposak. Denys szerint ez is bizonyítja, hogy a hatóságoknak nem a gyermekek biztonsága volt az elsődleges szempont. Maksym, aki szintén a Rota d’Imagna-i csoport tagja volt, a hazatérést követően három hónappal Németországba költözött. Véleménye szerint Ukrajna az elmúlt években túlságosan megváltozott, és a fiatalok számára jelenleg nincs perspektíva az országban.

Diego Mosca, aki felügyelte a csoportot, úgy látja, a gyerekeket „mint egy teniszlabdát dobálták ide-oda” a két fél közötti vitában. „Ez a helyzet traumatizálta őket, és örökre nyomot hagy a pszichéjükön. A mentális egészség támogatása prioritást kellene, hogy élvezzen a demográfiai igényekkel szemben” – hangsúlyozta. A szakértők szerint a probléma megoldása nem a kényszerű hazatelepítés, hanem a gyermekek egyéni érdekeinek és biztonságának alaposabb mérlegelése lehetne, különösen egy olyan országban, ahol a háborús pusztítások még hosszú évekig éreztetni fogják a hatásukat.

A fiatalok körében tapasztalható ellenállás mögött az a mélyen gyökerező félelem áll, hogy a hazatérés nem a biztonságot, hanem a lehetőségeik beszűkülését jelenti. Azok a gyerekek, akik az elmúlt években európai közösségekbe integrálódtak, gyakran úgy érzik, hogy a jövőjük már nem a háború sújtotta szülőföldjükhöz, hanem az Európai Unióhoz kötődik. Ez a generációs szakadék komoly kihívást jelent az ukrán állam számára, amely egyszerre küzd a népességfogyással és a háború okozta társadalmi szétszakítottsággal.

A The Guardian beszámolója szerint a helyzetet tovább nehezíti, hogy a visszatérő fiatalok gyakran nem kapják meg a várt támogatást, és a szociális háló hiányosságai miatt sokan újra intézményi keretek közé kényszerülnek. A hatóságok érvelése szerint a gyermekek hazatérése elengedhetetlen a nemzet jövője szempontjából, ám a fiatalok perspektívája szerint a túlélés és a fejlődés lehetőségei jelenleg az EU-n belül adottak. A konfliktus tehát nem csupán jogi, hanem mélyen emberi és egzisztenciális kérdéssé vált.

Az olasz bíróságok döntései, amelyek lehetővé tették egyes gyermekek maradásának meghosszabbítását, precedensértékűek lehetnek a jövőre nézve. Ezek a határozatok rávilágítanak arra, hogy a nemzetközi jog és a gyermekek jóléte közötti egyensúly megtalálása rendkívül nehéz feladat egy ilyen komplex háborús környezetben. A szakértők szerint a jövőben nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a párbeszédre és a gyermekek saját véleményének figyelembevételére, ahelyett, hogy kizárólag adminisztratív eszközökkel próbálnák megoldani a demográfiai válságot.

Végezetül, a háború okozta társadalmi szétszakítottság mély nyomokat hagy a fiatal generációban, akiknek a sorsa a nemzetközi politika és a személyes tragédiák metszetében dől el. Azok a fiatalok, akik már megtapasztalták az európai élet szabadságát és biztonságát, nehezen fogadják el a visszatérést egy olyan környezetbe, ahol a jövőjük bizonytalan és a lehetőségeik korlátozottak. A történetük egy figyelmeztetés arra, hogy a háború hatásai messze túlmutatnak a frontvonalakon, és generációkon átívelő traumákat okoznak.