Magyar Péter Berlinben: Ébredj, Európa, térj vissza az emberekhez!

Magyar Péter miniszterelnök a berlini fal leomlásának 37. évfordulóján a Konrad Adenauer Alapítvány rendezvényén tartott beszédet Berlinben. A kormányfő az európai egység fontosságáról és a kontinens előtt álló kihívásokról szólt.

Harminchét évvel ezelőtt, 1989. november 9-én omlott le a berlini fal, ennek alkalmából mondott beszédet Magyar Péter miniszterelnök a Konrad Adenauer Alapítvány 17. State of Europe (Európa helyzete) című rendezvényén Berlinben. A német nyelvű beszéd magyar fordítását itt olvashatja.

Tisztelt Kramp-Karrenbauer Elnök Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Kedves Európaiak! Köszönöm a meghívást, hogy itt, a Brandenburgi kaputól néhány lépésre, a berlini fal leomlásának évfordulóján szólhatok Önökhöz.

Vannak helyek, ahol szinte kézzelfogható közelségbe kerül a történelem. Berlin ilyen hely. Magyar miniszterelnökként november 9-én itt beszédet mondani különleges megtiszteltetés. Számomra személyesen azonban ennél is többet jelent: itt találkozik a gyermekkorom Európája, az az Európa, amely meghatározta a tanulmányaimat, és az, amelynek újjáépítésével honfitársaim megbíztak bennünket.

Nyolcéves voltam, amikor leomlott a berlini fal. Emlékszem arra, hogy érezni lehetett: valami hatalmas változás történik. A határok, a tilalmak és a félelem világa átadta a helyét a lehetőségek világának. Az én nemzedékem számára ez a pillanat ígéretté vált: hogy többé nem dönthetnek az életünkről zárt ajtók mögött olyan emberek, akiket sem megválasztani, sem leváltani nem tudunk.

Amikor Ronald Reagan 1987. június 12-én a Brandenburgi Kapu mögött húzódó Fal nyugati oldaláról felszólította Mihail Gorbacsovot a Fal lebontására, senki nem gondolta, hogy alig két és fél év múlva a Fal tényleg ledől, azt meg végképp nem, hogy ebből a Falból az első téglát a magyarok fogják kiütni.

1989-ben Magyarország hozzájárult ahhoz, hogy ez az ígéret a németek számára is valóra válhasson. Augusztusban, a Sopron melletti páneurópai pikniken keletnémetek százai jutottak át Ausztriába. Szeptember 11-én Magyarország megnyitotta nyugati határát a távozni kívánó keletnémet állampolgárok előtt. Tízezrek indultak el a szabadság felé. Helmut Kohl később úgy fogalmazott, hogy Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból.

Van valami sorsszerű abban, hogy a Reagan-beszéd alatt készített felvételek hátterében a kelet-berlini magyar nagykövetséget látjuk, ami akkor az üres Pariser Platz okán a Fal előtti utolsó épület volt.

Most is ott van a nagykövetségünk. Az közismert, hogy a nagykövetség a küldő állam felségterülete. De onnan az út ide, az Allianz Fórumba is magyar földön vezet, hiszen Helmut Kohl, amikor megállapította, hogy a Berlini Falból a magyarok ütötték ki az első téglát, azt is mondta, hogy „a Brandeburgi Kapu alatt a föld egy darabja magyar”.

Sajátos ez a történelmi kapcsolat, de igaz: a Fal nem dőlt volna le az 1956-os hősök, a Time magazin által az év emberének választott magyar szabadságharcosok cselekedetei nélkül. Nem volt véletlen, hogy a vasfüggönyt Magyarországon vágták át először és keletnémet menekültek is tőlünk jutottak el a szabad világba. Ahogy az sem volt véletlen, hogy a német újraegyesítés a magyarok körében élvezte a legnagyobb támogatást. Nagyobbat, mint akkor a németek körében.

Én 2002-ben Erasmus-ösztöndíjasként érkeztem Németországba, a csodálatos Hanza-városba, Hamburgba. Gondoljanak csak bele! Egy fiú, aki a vasfüggöny mögött nőtt fel, a már újraegyesített Németországban és a szabad Európában tanulhatott, utazhatott, barátokat szerezhetett. A határok átlépésének szabadsága hétköznapivá vált. Ma itt, ebben a városban állva egyszerre érzek hálát ezért az örökségért és felelősséget azért, amit továbbadunk.

Ma egy újabb történelmi fordulópont kellős közepén állunk itt, akár akarjuk, akár nem. A második világháború óta aligha volt ennyire összetett és veszélyes a nemzetközi helyzet. Az a kontinens, amely a háború utáni nyolc évtizedben történelmének legnagyobb békéjét és jólétét építette fel, ma recseg-ropog. A nagyhatalmi versengés, a háborúk, a technológiai függőségek és a világrend átrendeződése egyszerre érik el Európát, miközben saját társadalmi, gazdasági és demográfiai problémáink is feltorlódtak. A migráció körüli, éveken át megoldatlan viták ugyancsak meggyengítették az egymásba vetetett bizalmat.

Európa vezetői sokáig úgy viselkedtek, mintha a figyelmeztetések önmagukban már a megoldás részét jelentenék. Kiváló jelentések születtek, a szükséges döntések pedig rendre elmaradtak. Közben a polgárokat magukra hagyták a gondjaikkal és az egyre átláthatatlanabb információs zajjal. A közbeszéd vize olyan zavarossá vált, hogy sokan már azt sem tudják, kinek higgyenek, és kik azok, akik a félelmükből akarnak politikai hasznot húzni.

Fel kell tennünk a legnehezebb kérdést: ki képes ma úgy irányítani Európát, hogy az a következő évtizedekben is a béke egyik biztosítéka legyen? Ki tudja megakadályozni, hogy a kontinens belső válságai és a kívülről érkező fenyegetések egymást erősítve végül olyan eszkalációhoz vezessenek, amelyet már senki nem tud megállítani?

Meggyőződésem, hogy ehhez először magát a politikát kell megértenünk. A régi, egyszerű baloldal-jobboldal, konzervatív-liberális felosztás egyre kevesebbet mond el arról, mi történik Európában. A klasszikus politikai felosztást meghaladva, ma három politikai magatartás küzd egymással, és a különbség köztük ma fontosabb, mint számos hagyományos törésvonal.

Az első az establishment, a régi elitek gyakran kizárólag önmagukkal foglalkozó politikája: ők sokszor az elefántcsonttoronyból, kisujjukat eltartva beszélnek a társadalomról, és annyira biztosak saját ideológiájuk igazában, hogy a polgárokra már legfeljebb a következő választás idején kíváncsiak. A probléma, hogy ezek a csoportok nagyészt elveszítették a kapcsolatot a polgárokkal és sokszor a valósággal is. Ideológiák mentén osztanák fel a társadalmat és a politikát is. Magyarországon az elmúlt időkig a politika minden oldala így működött: ugyanazokat a köröket futotta, miközben a falvakban bezárt az iskola, ritkult a buszjárat, és az embereknek elegük lett abból, hogy mindenki tudni véli helyettük, mire is van szükségük.

A második ma észlelhető és egyre erősödő politikai magatartás a felforgató, hamis rendszerellenesség. Ez a sokszor jogos elégedetlenségből, a haragból és a félelemből épít politikai erőt, közben újabb ellenségeket keres és közösségeket fordít egymás ellen. Ismerjük azokat a magukat hazafinak nevező szélsőséges politikai erőket, amelyek valójában Európa megosztásában érdekelt külső hatalmak céljait szolgálják. A külső hatalmak számára pedig kapóra jön minden társadalmi seb, amelybe bele lehet nyúlni; a hibrid hadviselés egyik legveszélyesebb formája, amikor a demokratikus közösségek saját indulataikat fordítják egymás ellen. Ezeknek az erőknek a támogatottsága sok országban növekszik, bár Európa egészében ma még kisebbséget képviselnek.

De van egy harmadik út és én ezt ajánlom mindenkinek: a társadalom széles többségére támaszkodó, demokratikus rendszerkritika. Az a politikai erő, amely azért vállal konfliktust a fennálló hatalmi renddel, mert naponta hallja a korábban láthatatlan emberek hangját, és tudja, hogy az ő akaratuknak is meg kell jelennie az ország és Európa döntéseiben. Mi Magyarországon ezt az utat választottuk.

A működő és emberséges Magyarországot, és vele egy működő és emberséges Európa lehetőségét. Sokan ezt populizmusnak hívják. Pedig meghallgatni az embereket, velük együtt küzdeni és kormányozni nem populizmus, hanem visszatérni a politika lényegéhez, a szolgálathoz. Hiszen a politikai vésősoron az emberekről szól. Ahogy egy beteget is nehéz az akarata ellenére meggyógyítani, vagy egy diákot az akarata ellenére megtanítani, úgy az embereket és a társadalmi csoportokat sem érdemes a meghallgatásuk nélkül, vagy épp a várakozásaik ellenére kormányozni.

Három évvel ezelőtt senki, legkevésbé én magam, nem gondolta volna, hogy egyszer Magyarország miniszterelnökeként állok majd itt. Évekig közel álltam ahhoz a politikai rendszerhez, amely Magyarországot irányította, és 2024 februárjában jutottam el oda, hogy a hallgatást többé nem tudtam összeegyeztetni a meggyőződésemmel. A következő két évben faluról falura, városról városra jártam az országot, és én magam több mint százezer emberrel fogtam kezet, beszélgettem, hallgattam végig a történetét.

Politikus- és önkéntestársaimmal együtt több millió embert hallgattunk meg a gondjairól. Meghallgattuk és ennek köszönhetően ismerjük a magyar választókorú lakosság jelentős részének problémáit és várakozásait. Hangsúlyozom: meghallgattuk őket. Sokszor éppen azt hallottuk, ami nekünk sem volt kényelmes. Megkérdeztük, mitől félnek, mire vágynak, és mit várnak az országtól.

A közösségünk, az alig két éves pártunk az április 12-i választáson, a rendszerváltás utáni legmagasabb részvétel mellett, a magyar történelemben egy pártra valaha leadott legtöbb szavazatot kapta. A TISZA 141 mandátumot szerzett a 199 fős Országgyűlésben, véget vetve Orbán Viktor tizenhat éves uralmának. De a győzelem nagyságánál is fontosabb számomra az út, amely az óriási felhatalmazáshoz vezetett: hétköznapi emberek szerveztek közösségeket, vitáztak, dolgoztak, és visszavették a saját országuk jövőjéről szóló döntés jogát.

Az országjárásom közben sikerült megalkotnunk az európai politikai kampányok történetének talán legunalmasabb ígéretét: működő és emberséges Magyarországot építünk. Tudom, a pontosan érkező vonat, a tanárral működő iskola és a gyógyító kórház híre önmagában ritkán borzolja fel egy politikai konferencia közönségét. A magyar embereket azonban láthatóan ez érdekelte a legjobban. Találkoztam szülőkkel, akik hónapok óta vártak gyermekük vizsgálatára, gazdákkal, akik a kiszáradt földjüket mutatták, és nyugdíjasokkal, akiknek a falujából eltűnt az utolsó buszjárat. Nekik a tisztességesen működő ország ígérete minden hangzatos ideológiánál többet jelentett.

Hiszek Magyarországban és a magyar emberekben, ahogyan mélyen hiszek Európában és az európai emberekben is. A magyar tapasztalat számomra azt bizonyítja, hogy a társadalom józan belátásában lehet bízni. A többség békét, biztonságot, becsületes munkát és kiszámítható jövőt szeretne, és ha valaki őszintén fordul hozzá, képes történelmet alakító közösséggé szerveződni.

A két éve megkezdett politikai változás után a kormányzás első hónapjaiban már egészen más természetű kihívásokkal kellett szembenéznünk, és a mindennapi döntések súlya új megvilágításba helyezte a felelősségünket. Először a korrupció és a jogállamisági problémák miatt visszatartott uniós források ügyében kellett cselekednünk: meghoztuk a szükséges döntéseket és néhány hét alatt megnyitottuk az utat, a magyar embereknek és vállalatoknak járó 16,4 milliárd euró előtt.

Ezt követően szinte azonnal a Duna partján álltam a Paksi Atomerőműnél, amely Magyarország villamosenergia-termelésének mintegy 40 százalékát adja. A rendkívüli hőség és az apadó folyó miatt egymás után kellett leállítani a turbinákat, és egy ponton már csak egyetlen működő turbina választott el bennünket attól, hogy az ország legnagyobb erőműve teljesen leálljon. Egy ilyen kiesés az egész magyar villamosenergia-rendszer stabilitását veszélyeztette volna, és súlyos következményekkel járhatott volna a magyar családok, a kórházak és a vállalkozások számára.

Mérnökök, vízügyi szakemberek, energetikusok és katonák dolgoztak éjjel-nappal a megoldáson. Két hatalmas bárkát süllyesztettünk a Dunába, és 150 ezer m3 kő segítségével néhány hét alatt megemeltük a Duna vízszintjét, és biztosítottuk az erőmű működését. Sikerült elhárítanunk a veszélyt: az atomerőmű visszatért a teljes kapacitásához, az ország energiaellátása zavartalan maradt, és a legtöbb magyar család szinte semmit sem érzékelt abból, milyen közel kerültünk egy országos energiaválsághoz.

Európa közepén, a huszonegyedik században centiméterekért kellett küzdenünk, hogy biztosítani tudjuk az áramellátást. Ez a történet sokat elárul a kontinens sérülékenységéről, de arról is, hogy mire képesek a jó szakemberek, ha a politika figyel rájuk, és hajlandó gyorsan felelős döntéseket hozni. A klímaváltozás, az energiabiztonság és a versenyképesség ugyanannak a hétköznapi valóságnak a részei.

A klímaváltozás következményei már Európában is a mindennapjaink részévé váltak. Egyre súlyosabb aszályokkal, apadó folyókkal, szélsőséges árvizekkel kell szembenéznünk, és ahogy a magyar példa is mutatja, a vízhiány már az energiaellátásunkat is veszélyezteti. Európának a víz kérdését az energiabiztonsággal és a versenyképességgel egyenrangú stratégiai prioritássá kell emelnie. Közös európai fellépésre, a vízkészleteink megőrzésére, a víz megtartására és az egyre szélsőségesebb időjáráshoz való alkalmazkodásra van szükségünk. A következő évtizedekben Európa gazdasági ereje és polgárainak életminősége is azon múlik, mennyire tudunk felelősen gazdálkodni a vízzel.

Az elmúlt évtizedekben Európa vezetői újra és újra figyelmeztettek arra, hogy kontinensünk nem válhat a saját múltját őrző múzeummá: részt kell vennünk a világ jövőjének alakításában. Mario Draghi és sokan mások azóta világosan leírták az európai versenyképesség bajait. A diagnózisok egymásra rakódtak, miközben a gyógyítás rendre elmaradt; az európai politikai elit túlságosan gyakran ragaszkodott a megszokott működésmódhoz, az intézményi önigazoláshoz és a politikai kényelméhez, miközben a szükséges változtatásokat évről évre halogatta. Késésben vagyunk, és éppen ezért ma minden elvesztegetett év duplán számít.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Még mindig van erőnk elkezdeni a fordulatot: olcsóbb és biztonságosabb energiával, valódi innovációval, kiszámítható szabályokkal és a korrupció visszaszorításával.

A kulturális örökségünkre méltán lehetünk büszkék, de ha közben elveszítjük gazdasági, technológiai és geopolitikai súlyunkat, az örökségünket is egyre nehezebb lesz megvédenünk. Gondoljanak csak egy bajor autógyárra és annak magyar, például győri vagy kecskeméti beszállítójára: amikor az egyik bajba kerül, magyar és német családok egyszerre érzik ezt meg.

Tudjuk, hogy Európa egyre inkább lemarad a termelékenység és a technológiai fejlődés terén. Tudjuk, mennyire függünk a kontinensünkön kívül előállított energiától, kulcsfontosságú alapanyagoktól, alkatrészektől és technológiáktól és a globális ellátási láncoktól. Az európai versenyképesség megújítását többé nem lehet halogatni.

Van azonban még egy tanulsága a magyar atomerőmű és energiakrízis történetének. Európának kiváló mérnökei, kutatói, munkavállalói és vállalkozói vannak. Olyan ipari hagyományaink vannak, amelyekhez foghatót más térségek nemzedékeken át próbáltak felépíteni. Több százmillió ember közös piacával rendelkezünk. Arra van szükség, hogy legyen bennünk eltökéltség ezeket az erősségeket valódi eredményekre váltani.

Ez megfizethető és biztonságos energiaellátást jelent. Saját technológiáinkba, villamosenergia-hálózatainkba és ipari kapacitásainkba kell beruháznunk. Csökkentenünk kell a felesleges bürokráciát, és lehetővé kell tennünk az európai vállalkozások növekedését. Közben pedig el kell ismernünk, hogy egy lengyel gyár, egy német háztartás és egy magyar gazda nem feltétlenül képes ugyanazokat a költségeket viselni, és nem feltétlenül tudja ugyanazt az utat bejárni az energetikai átállás során.

Védenünk kell az éghajlatunkat, és ugyanilyen elszántan kell védenünk azoknak az embereknek a megélhetését, és azoknak a vállalatoknak a hatékonyságát, akiktől az átállás megvalósítását várjuk. Ez a két felelősség összetartozik. Nem kérhetjük az európai polgároktól, hogy ma korlátlan terheket viseljenek a távoli jövőben várható előnyökért cserébe.

Az európai egység régi történelmi dilemma. Miről döntsenek együtt a nemzetek, és mi maradjon a saját felelősségük? Hazafi vagyok és elkötelezett európai, és hiszem, hogy e két meggyőződés együtt teszi erősebbé Magyarországot. Európa együttműködésre épült, sokszínűsége az egyik legnagyobb erőforrása; de az egységhez kölcsönös tisztelet és valódi közös célok kellenek. Ahol az együttműködés eredményt hoz, cselekedjünk együtt; ahol a helyi tudás és felelősség döntő, hagyjunk teret a nemzeteknek. És fogadjuk el, hogy a tagállamok jobban ismerik a saját polgáraikat. Higgyék el, én magam is jobban tudom, hogy mire van szüksége a magyar Alföldön egy aszállyal küzdő kis falunak és egy gazdálkodónak, mint bárki egy brüsszeli íróasztal mellett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Magyarok milliói számára Európa határainak kérdése személyes ügy. Magyar közösségek élnek nemzedékek óta a szomszédos országok területén. Ezek a családok nem költöztek külföldre: a határok mozdultak el körülöttük. Sokan ma is magyarul beszélnek otthon, ápolják hagyományainkat, és azt szeretnék, hogy a gyermekeik az anyanyelvükön tanulhassanak.

A keleti szomszédságunkban zajló háború a kárpátaljai magyar közösség mindennapjait is meghatározza, ezért számunkra a béke és az ott élő magyarok jogainak megőrzése különösen fontos. Meggyőződésünk, hogy az európai integrációnak a nemzeti kisebbségek nyelvi, oktatási és kulturális jogaira is valódi garanciákat kell nyújtania.

Ahogy abban is biztos vagyok Magyarország miniszterelnökeként, hogy a Nyugat-Balkáni országok Európa részei. A bővítési folyamat csak akkor lehet hiteles és hatékony, ha azok az országok, amelyek éve óta keményen dolgoznak a teljes jogú tagságért, végre felvételt nyernek az unióba. És ne legyenek kétségeink, ez nem csak az ő érdekük, hanem az egész unió gazdasági, társadalmi és biztonsági érdeke is. Biztos vagyok benne, hogy csak akkor lehetünk hitelesek saját magunk és a külvilág felé, ha minden tagjelölttel szemben ugyanazt a mércét alkalmazzuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ki kell mondanunk: Európának ma nincs akkora politikai, gazdasági és katonai súlya, amekkora a világ békéjének megőrzéséhez szükséges. Ha azonban megerősödünk, Európának lehet akkora ereje és befolyása, hogy megakadályozza egy újabb világháború kitörését. Ennek feltétele, hogy a közös európai célok világosak legyenek, és a NATO-val, szövetségeseinkkel együtt valós védelmi képességet építsünk. A béke megőrzése ma a világpolitika legnagyobb feladatai közé tartozik, és a rosszul kezelt társadalmi konfliktusok a külső fenyegetéseket is felerősíthetik.

A második világháború után egymás ellen harcoló nemzetek ismerték fel, hogy a közös érdekek védelmében együtt tudnak működni. Ez a felismerés tette lehetővé a modern Európát. Az elmúlt évtizedekben a politikai elit egy része elkényelmesedett: az együttműködés eredeti céljai helyett intézményi viták, hatásköri harcok és önigazolások töltötték ki a napirendet. Ebben a légüres térben erősödhettek meg a dühre építő, kívülről is buzdított szélsőségek. A régi elit ezért különösen nagy felelősséget visel azért, hogy a felforgató ellenpolitika ma ilyen sok embernek kínál látszólagos menekülőutat.

A következő években egyszerre kell megakadályoznunk, hogy a politikusok gazdasági lobbik kiszolgálóivá váljanak, hogy ellenséges államok érdekeit szolgálják, és hogy a hatalmat a restség, a gőg vagy a hiúság vezesse. A legveszélyesebb politikai hiba ma az volna, ha a társadalmi elégedetlenségből háborús indulatokat tápláló erők szereznének többséget. Egy ilyen történelmi helyzetben előbb-utóbb elfogy a maradék mozgástér is, és a döntések elmulasztásának visszafordíthatatlan ára lesz.

Nem lehet szuverén az az Európa, amely nem dolgozik a saját védelmi képességein és nem képes magát megvédeni. Nem lehet szuverén az az Európa, amely a digitális eszközeit és a kulcsfontosságú technológiai alkatrészeket nem képes maga előállítani. És nem lehet szuverén az az Európa, amely az élelmiszer ellátását pillanatnyi előnyökért kiszervezi más kontinensekre és nem védi meg a gazdáit és a világszínvonalú élelmiszeriparát. A jelenlegi energia- és logisztikai válság még inkább rávilágít a globális kereskedelem sérülékenységére és az európai ellátásbiztonság fontosságára.

Ma Európa gazdasági, technológiai és védelmi mozgástere számos tekintetben korlátozott. Ezen változtatnunk kell, közösen, ha közép- és hosszútávon meg akarjuk őrizni Európai és az európai országok cselekvőképességét.

A problémáink döntő többsége ma Európai energiafüggősége és kiszolgáltatottsága okozza. Bármennyit is beszélünk Európa versenyképességéről, ha Európa energiaellátását továbbra is jelentős mértékben külső forrásokból fedezzük, és a vállalataink drágán jutnak energiához, akkor elveszítjük a globális versenyképességünket.

Tudjuk mind, hogy Európa energiafüggetlenségének megteremtése nem néhány éves feladat, de hadd idézzek egy magyar mondást: a tett az első, a szó a második. Az európai vállalatok és polgárok nem tudnak tovább várni. A nagy beszédek és az ideológia viták ideje lejárt. Cselekednünk kell, és ha szükséges felül kell vizsgálnunk a korábbi döntéseinket és vállalásainkat, ez természetesen nem azt jelenti, hogy fel kellene adnunk az európai szociális és környezetvédelmi eredményinket és a jóléti állam modelljét. Éppen ellenkezőleg, ezek az európai integráció alapvető értékei, amelyeket meg kell őriznünk. ehhez azonban a 21. század gazdasági és technológiai kihívásaihoz kell igazítanunk a működésünket.

A megoldás kulcsa a hatékonyság növelése, a bürokrácia érdemi csökkentése, a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek támogatása, valamint az európai munkaerő tudásának és képzettségének fejlesztése.

A migráció témája nyilván nem megkerülhető, amikor Európáról beszélnünk. Az illegális migráció elleni küzdelemben az elmúlt több, mint egy évtized alapvető szemléletváltást eredményezett Európában. Azok a megfontolások, amelyeket Magyarország a kezdetektől következetesen képviselt, mára a tagállamok túlnyomó többségének álláspontjában is megjelennek. Magyarország kezdettől fogva azt képviselte, hogy a tagállamoknak jogukban áll saját migrációs politikájukat meghatározni. Ez azonban nem járhat azzal, hogy egyes tagállamok döntéseinek negatív következményeit más országokra hárítják át.

Olyan működőképes rendszert kell kialakítanunk, amely lehetővé teszi azoknak a személyeknek a tényleges visszaküldését, akik nem jogosultak nemzetközi védelemre, és nem rendelkeznek jogszerű tartózkodási jogcímmel. Ha erre nem vagyunk képesek, azzal saját jogrendszerünk érvényesülését és hitelességét kérdőjelezzük meg.

A jelenlegi helyzet nemcsak biztonsági, hanem társadalmi és kulturális kihívásokat is jelent. Ezért az uniós jogszabályok megfelelő felülvizsgálata elkerülhetetlen. Olyan jogi keretekre van szükség, amelyek ténylegesen hozzájárulnak a problémák megoldásához, nem pedig maguk is a megoldás akadályává válnak.

Magyarországnak még mindig napi egymillió euró büntetést kell fizetnie az Európai Bíróságnak korábbi, eltérő jogi és politikai környezetben hozott ítélete alapján. Ezt magyar miniszterelnökként nem tudom elfogadni. Amíg én vezetem Magyarország kormányát, addig a hazám és Európa külső határait meg fogjuk védeni.

A kollegáimmal és az Európai Bizottságon azon dolgozunk, hogy még idén sikerüljön olyan jogi megoldást találni, hogy Magyarország déli határainak védelme semmilyen módon ne gyengüljön és a napi egymillió eurós bírságot se kelljen Magyarországnak fizetnie.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Reggelig lehetne sorolni az Európa előtt álló kihívásokat, de ami a lényeg, hogy Európa vezetőinek sok mindent újra kell tanulniuk abból, amit politikusi munkának neveznek. Oda kell menniük az emberekhez, és megérteni, mire vágynak. A bizalmat kell az új európai politikai gondolkodás alapjává tenni: bízni a társadalom józan ítélőképességében és túlélési ösztönében, közben minden nap kiérdemelni a polgárok bizalmát becsületes munkával, tiszta közélettel és valós eredményekkel. A magyar rendszerváltás számomra és a magyarok milliói számára ennek a lehetőségét mutatta meg: őszintén, nyíltan, tiszta szívvel meg lehet szólítani a többséget, és hiszem, hogy ez az út Európában is járható.

Őszintén szólva lehet, hogy nekem ma este nem is itt, hanem egy magyar zsákfaluban kellene lennem, ahol az utolsó buszjárat évekkel ezelőtt megszűnt, és a fiatalok lassan mind elköltöznek. Többet tanultam az ilyen falvak konyhaasztalainál a hazám és Európa bajairól, mint bármilyen konferencián. Az európai politikusoknak hetven éve nem volt ekkora felelősségük: arra kérem őket, hogy a következő nyilatkozat megírása előtt hallgassanak végig még egy embert, akinek a nevében döntenek.

Mégis itt vagyok, és örömmel vagyok itt. Azért, hogy elmondjam Önöknek, számomra a berlini fal története azt mutatja, hogy az emberek össze tudnak fogni akkor is, amikor a változás elképzelhetetlennek tűnik. A magyarok idén tavasszal ismét bebizonyították, hogy a közös akarat képes történelmet formálni. Halljuk meg az emberek szavát, legyen tiszta a szándékunk, bízzunk a társadalmainkban, és adjunk újra történelmi szerepet Európának a béke megőrzésében. Ébredj, Európa! Térj vissza az emberekhez!

Köszönöm szépen! Vielen Dank!

A miniszterelnök beszédében hangsúlyozta a társadalmi párbeszéd és a polgárok bizalmának visszaszerzését az európai politikai döntéshozatalban.

Forrás: Magyarország Kormánya.