Különleges módszerrel mentik meg a kihalástól az ara papagáj fiókákat

A BBC beszámolója szerint a skarlát arák ikonikus, ám sajnos egyre fogyatkozó trópusi madarak, amelyek megmentése érdekében a tudósok egy különleges, olykor drasztikusnak tűnő módszerhez folyamodnak. A kutatók célja, hogy ellensúlyozzák azt a természetes, ám a faj fennmaradását veszélyeztető szülői magatartást, amely sok fióka korai halálához vezet. Az egyik ilyen eset Parkeré volt, akit 2018 novemberében, egy hétfői napon emeltek ki fészkéből a perui Amazonas mélyén fekvő Tambopata Nemzeti Rezervátumban. A tollatlan, alig egy középső ujjnyi méretű fióka négy testvére közül a legfiatalabb volt, ami szinte biztos éhhalált jelentett volna számára.

A kegyetlen szülői stratégia háttere

A fészekfa tövében Gabriela Vigo-Trauco perui kutató várta a fiókát, aki több mint két évtizedes megfigyelés után jött rá, hogy az arák szándékosan éheztetik legfiatalabb utódaikat. A Texas A&M Egyetem tudósa megállapította, hogy a több tojást tartalmazó fészekaljakban a harmadik és negyedik fióka szinte sosem éli túl a korai időszakot, de a másodszülöttek mintegy 25 százaléka is hasonló sorsra jut. Ez a brutális nevelési módszer egykor hatékony túlélési stratégia lehetett, ám ma már komoly akadályt jelent a faj regenerációjában, különösen az orvvadászat és az erdőirtás okozta nyomás mellett.

A skarlát arák élénkpiros tollazatukkal messziről kitűnnek a zöld erdőből, hangos rikácsolásuk pedig már messziről jelzi jelenlétüket. Bár egy nőstény szezononként akár négy tojást is rakhat, a fészekből általában csak egy vagy két fióka repül ki. A The Macaw Society perui természetvédelmi szervezet 2007-ben telepített fészekkamerái révén vált nyilvánvalóvá a jelenség. A szülők, különösen az anya, egyszerűen eltolják maguktól a legkisebbeket. A fióka fázik és hangosan követeli az élelmet, de amikor az apa megérkezik, az élelmet az anyának és az idősebb testvéreknek adja, a legkisebbet pedig magára hagyja.

Miért hanyagolják el a legkisebbeket?

A kutatók szerint a jelenség nem a táplálékhiányra vezethető vissza, és nem is a testvérek közötti agresszió okozza. A probléma gyökere abban rejlik, hogy a szülők nehezen tudják kezelni az eltérő fejlődési szakaszban lévő fiókákat. Még a négy-öt napos különbség is hatalmas eltérést jelenthet a táplálkozási igényekben és a testhőmérséklet fenntartásában. A szülők kénytelenek választani: ha mindenkit megpróbálnak etetni, fennáll a kockázata, hogy végül egyik fióka sem éli túl a nehéz időszakot.

A perui Amazonas viszonylag egészséges populációi számára a fiatalabb fiókák elvesztése kevésbé drámai, ám azokon a területeken, ahol a természetvédők minden egyes madár életéért küzdenek az orvvadászokkal szemben, néhány fióka halála is katasztrofális következményekkel járhat. A kézzel történő nevelés egy lehetséges megoldás, de a fogságban felnevelt papagájok túlélési esélyei a vadonban gyakran alacsonyak, mivel nehezen tanulják meg a táplálékszerzést és a ragadozók elkerülését.

A vadon élő nevelőszülők bevonása

Vigo-Trauco csapata ezért a vadon élő nevelőszülők módszerét választotta. Miután 2018-ban kiemelték Parkert, három hétig kézzel etették a kutatóállomáson, majd megfelelő nevelőcsaládot kerestek számára a környéken. A cél az volt, hogy a fióka megtanulja, hogyan kell vadon élő madárként viselkedni. A módszer sikeresnek bizonyult: Parkert december 22-én helyezték új fészkébe, ahol az örökbefogadó anya, Tambo, azonnal gondoskodni kezdett róla. Néhány hónappal később a fióka sikeresen kirepült, ami ritka teljesítménynek számít a megfigyelések történetében.

A csapat 2017 és 2019 között összesen 25 fiókát mentett meg ezzel a technikával. Bár a módszer ígéretes, komoly kihívásokkal is jár. A munka rendkívül költséges, hiszen egy 20 fős csapat folyamatos jelenlétét, szállását és felszerelését igényli. Emellett a logisztika is bonyolult: a kutatóknak pontosan időzítve kell megtalálniuk a veszélyeztetett fiókát, majd egy olyan fészket, ahol a szülők készek befogadni az új jövevényt.

A jövő kilátásai

Más régiókban, például Guatemalában, a szakemberek eltérő megközelítést alkalmaznak. Rony García-Anleu, a Wildlife Conservation Society kutatója szerint a vadon élő nevelőszülők bevonása tökéletes időzítést igényel, ami a dzsungel mélyén nehezen kivitelezhető. Ők inkább hatalmas röpdékben tanítják meg a madarakat a repülésre és a táplálkozásra, mielőtt szabadon engednék őket. Costa Ricában pedig a fészkek őrzése és a mesterséges odúk kihelyezése bizonyult hatékonynak a populáció stabilizálásában.

Vigo-Trauco szerint a módszer hibái ellenére is értékes tapasztalatokat nyújt más papagájfajok védelméhez. 2020 óta egy finomított eljárást tesztelnek: a kézzel nevelési fázist kihagyva, közvetlenül a születés után helyezik át a fiókákat egyik fészekből a másikba. Ez a módszer kevésbé intenzív gondozást igényel, így olcsóbb is. A projekt második évében már sikereket értek el: két fészekben is sikerült úgy cserélni a fiókákat, hogy a szülők két hasonló korú utódot tudtak felnevelni. Parker története is boldog véget ért: 2019 szeptemberében a kutatók látták, amint a fiatal, magabiztos madár örökbefogadó szüleivel és testvérével repül, egy teljesen normális ara család részeként.

A kutatók szerint a jövőben a technológia és a terepi megfigyelések kombinációja kulcsfontosságú lehet. A fészekkamerák és a genetikai vizsgálatok segíthetnek jobban megérteni a szülői viselkedés mögött álló komplex okokat. Bár a természetes szelekció kegyetlennek tűnhet, a faj fennmaradása érdekében tett emberi beavatkozás – amennyiben az fenntartható és etikailag megalapozott – reményt adhat a skarlát arák számára. A cél nem a természet teljes átírása, hanem a fajt fenyegető, emberi tevékenység által súlyosbított akadályok elhárítása, hogy a jövő generációi is láthassák ezeket a csodálatos madarakat az esőerdők lombkoronái között.